2008. nov. 12.

Újratöltve, avagy Márton napi libasült rendhagyó módon

Bár nem követem vakon a népi jóslatokat, babonákat, mondásokat, Márton napján, azaz november 11-én évek óta kerül liba az asztalra. Pástétom, libasült, libamáj saját zsírjában - mikor, hogy alakul.
Hát idén sehogy nem akart alakulni, pedig jól indult. Október végén megbeszéltem a sarki kisbolt hentesével, hogy szükségünk lesz libahusira. Szerettem volna nyakat és combot, végül comb lett, három szép darab. Boldogan hazavittük, irány a mélyhűtől mert ugye Márton napjáig egypárat még kellett aludni. Egy nappal a jeles nap előtt libacombok mélyhűtőből ki, estére szépen kiengednek, akkor majd megsütöm. Gondoltam. Hát nem így lett, ugyanis a husinak nagyon fura szaga volt, így mérgesen, csalódottan, frusztráltan, szipogva és elkeseredetten kidobtam ... Hát, nem lesz liba Márton napjára. Párom vigasztalt, majd eszünk libamájpástétomos kenyeret, ami ugye finom, de hát ha az ember lánya sült libacombra készül, mégsem az igazi.

Márton napjának estéjén igazi, nem várt, nem remélt, megható és nagyon finom meglepetés várt otthon.



Következzen a libasült és borhab - s egyúttal párom megpróbáltatásainak, hősies küzdelmének és diadalmas győzelmének - története.

Kincsem a fél világot, üzletek sorát és az útbaeső kisebb-nagyobb vendéglőket is bejárta, mire sikerült libát találnia. Felkapta, s mint a szélvész száguldott haza a zsákmánnyal.
Otthon folytatódott a vadászattal induló küzdelem. Ugyanis a libuska egy szépen fejlett, egész liba volt, fagyasztva, illetve kiengedőben, már amennyit ugye Velence és Martonvásár között engedni tudott fagyosságából. Nagykés, vágódeszka, sok-sok türelem és küzdelem, s párom, aki még csirkehúst sem darabolt és nem is igazán rajong a nyers hús fogdosásáért, győzedelmeskedett "a dög" fölött, megszabadítva combjaitól és mellehúsától.
A receptekkel alapvetően az a gond, hogy olyan emberek írják, akik tudnak főzni, de legalábbis az adott ételt már elkészítették legalább egyszer. S általában eszébe sem jut a receptírónak, hogy olyan lépésekhez is pontos útmutatást adjon, mint például "bedörzsöljük sóval és frissen őrölt borssal". Mennyi???? sóval? és mennyi borssal? Mert fél csipetnyi sót is el lehet dörzsölni a húson és fél maréknyit is ...
Szerencsére az ilyen apróságok nem szegték kedvét lázasan dolgozó páromnak, a combokat és a mellehúsát leöblítette, letörölgette, sóval, borssal bedörzsölte, tepsibe tette, mellétett két nagy fej hagymát, tíz duci gerezd fokhagymát, egy szál rozmaringot és a sütésre várakozó liba alá öntött egy jó deci testes vörösbort, majd az egészet alufóliával szorosan lefedte és irány az előmelegített sütő.
A libacombok és mellehúsa engedelmesen és szófogadóan puhultak, sültek, párolódtak másfél órát, mikor is lekerült a tepsiről az alufólia és immár szolárium üzemmódban további negyven percig sültek-pirultak, kiszáradás ellen négypercenkénti saját levével locsolgatás közben.



A libasült mellé desszert is dukál és mi is lehetne alkalomhoz illőbb, mint egy habkönnyű borhab, hatalmas fehér szőlőszemekkel díszítve.
Én még soha nem készítettem borhabot, sőt, amennyire emlékszem, soha nem is ettem még. És receptem sincs hozzá. Szerencsére feltalálták az internetet és sok lelkes gasztroblogger útmutatása elérhető a nagy információs autópályán. Így párom lelkesen keresgetett, s rátalált egy biztatónak és elkészíthetőnek tűnő receptre.

A borhab rendhagyó módon nem fehérborral, de csodaszép színű roséval készült.
S hogy milyen akadályok gördültek párom útjába a borhab készítése közben? Nos, először is, a liba még sült és négypercenként locsolgatni kellett. Aztán a "gőz fölött besűrítjük" sem volt egyszerű feladat, mert ha gőz fölött sűrít az ember fia, akkor azt folyamatosan keverni kell ... és közben a libát locsolni, a tepsi meg forró, tehát konyhakesztyű föl-le, aztán már puszta kézzel tepsi kikap, liba meglocsol, tepsi vissza ... közben keverni gőz fölött ... és hát Manó is kérdez és kíváncsiskodik és mindenképpen segíteni szeretne, érzi ő is, hogy Apa rettentő nagy munkában van, s bizony, elkelne két dolgos kezecske lelkes segítsége.
A tejszínhabot már ketten gyártották, így Manó is kivette részét a Márton napi készülődésből.



Mire nekem sikerült kiszabadulnom az iroda fogságából és az esti mindenki-ugyanarra-megy-amerre-én-is-szeretnék forgalmon átverekedve magam hazaértem, Manó már békésen szundizott, engem pedig ragyogóan tiszta konyha, szépen terített asztal, zamatos, omlós libasült, pillekönnyű borhab, gyöngyöző újbor várt.



És Kincsem, fáradtan a harcoktól, de büszkén, diadalmasan és szélesen mosolyogva. Mégiscsak lett Márton napra libasült!

5 megjegyzés:

max írta...

Be szép is ez a kis történet!
Látod csak meglett az a liba:-) Gratula Mikinek, hogy legyőzte az állatot. Az újbor milyen volt?

Névtelen írta...

Ahogy a nagykönyvben írva van, Ti olyan igazán irigylésre méltóan összeillő pár vagytok.
Nagyon megtaláltátok a másik feleteket.
Gratulálok párodnak, hogy ilyen hősiesen és nagyon jól helytállt liba ügyben is. Megérdemled az ilyen csodás meglepetéseket.

Dóri

Garffyka írta...

S nemcsak szép, de szóról szóra igaz is!
Az újbor finom volt, maradt mára is fejenként három kortyocska :-)

Névtelen írta...

Az az igazság, hogy könnyes lett a szemem! A meghatottságtól persze. És igen, az a bizonyos nagykönyv. Mert az Urad látta, hogy neked mennyire fontos lenne az a libasült, és időt és energiát nem sajnálva meg is tett mindent érte. És hogy még főzésre is adta a fejét, egy amúgy főzni nem annyira tudó emberke. Le a kalappal. És gondolom az is megért egy estét, ahogy mindezt elmesélte! Ha nem tévedek a mesélésben is otthon van. :)
D. Gabi

Névtelen írta...

Hüpp, nekem is bepárásodott a szemem... Nyomjál gyorsan Miki arcára egy nagy cuppanós puszit, amit a Morzsikák küldenek Neki...
Na jó, Max-tól egy férfias kézszorítás :)

Kincs, így nagybetűvel!!!

Pannicica