2009. nov. 11.

Gá-gá-gá, menjük világgá - Márton nap

Szent Márton 316-ban vagy 317-ben született, Savariában, a mai Szombathely környékén, apja római tribunus volt.
Márton gyermekként is sokat utazott és költözködött családjával, hiszen apja a római légió tisztjeként szolgált. Gyermekkorát főként az itáliai Páviában, ókori nevén Ticiniumban töltötte. Itt határozta el 12 évesen, hogy keresztény lesz és remeteként éli majd az életét. Ám szülei nem nézték jó szemmel, hogy fiuk hitújoncnak jelentkezett.
Mártont, mint a római birodalom veterán tisztjének fiát - a kor szokásainak megfelelően - 15 évesen besorozták. A katonaéveiről szóló írások szerint szerény és tisztaéletű katonaként kivívta parancsnoka és társai megbecsülését.

Ehhez az időszakhoz kötődik az a csodálatos esemény, amelyet szinte valamennyi Szent Márton ábrázoláson láthatunk. Történt ugyanis, hogy a galliai Amiensben szolgáló Márton, didergő koldussal találkozott a város kapujánál egy téli hideg estén. Köpenyét ekkor kardjával hasította ketté, hogy megossza a fázó koldussal. Éjjel álmában Krisztus jelent meg előtte a koldusnak adott köpenydarabban és azt mondta: Márton a hittanuló öltöztetett engem ebbe a köpenybe. Ezt követően Márton hamarosan megkeresztelkedett és kilépett a seregből.
A galliai Poitersbe ment Hilarius püspökhöz és felajánlotta neki szolgálatát. Ám hamarosan ismét álmot látott, ami miatt visszatért Savariaba - ahová szülei már korábban visszaköltöztek -, hogy ott hirdesse az igét. Hazatérve apját nem tudta korábbi hitétől eltántorítani, ám édesanyját megtérítette. A legenda szerint a mai Szent Márton plébániatemplom előtt hajdan kút állt, aminek vizével keresztelte meg édesanyját. Napjaikban itt e jelenetet megörökítő szobor áll.
Szent Márton nem sokat időzhetett szülővárosában, ahol fellángolt az eretnek mozgalom: az ariánusok elfogták, megvesszőzték és elkergették Savariából. Milánóban folytatta hittérítő munkáját, majd Insula Gallinaria szigetén remetéskedett. Ligugéban szerzetesi közösséget vezetett, és sokat utazott, hogy a keresztény hitet terjessze, és kolostorokat is alapított. Útjait csodák kísérték: betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel. Számos egyházközségeket létesített, majd a megtérített vidékekre tanítványait küldte, hogy folytassák munkáját. Galliaszerte ismerték és tisztelték.
371-ben Turones (mai nevén Tours) püspökévé választották. Ehhez az eseményhez kötődik az egyik legismertebb Szent Márton legenda. E szerint szerénysége miatt nem akarta elvállalni a püspöki tisztséget, a libák közé bújt, ám a szárnyasok gágogásukkal elárulták. Így Márton nem kerülhette el a püspöki széket, a libák viszont árulásukért azóta is lakolnak: ezért eszünk Márton napján libasültet.

A másik - leginkább franciahonban ismert - legenda a szent halálához kapcsolódik. Márton még nyolcvan évesen is járta a vidéket: térített, egyházi vitákat simított el. Candesba is ez utóbbi miatt érkezett, ám hazatérte előtt beteg lett, majd 397 november 8-án az Úr magához szólította. Halálhíre gyorsan terjedt Gallia-szerte és holttestét több város is magának követelte. A turonesiek cselhez folyamodtak: püspökük testét az éj leple alatt kilopták a ravatalról és a Loire folyón csónakon Toursba szállították. A legenda szerint amerre jártak a természet tavaszi pompába öltözött, mezők és fák virágba borultak. Azóta e vidéken a meleg, napsütéses novemberi időszakot Szent Márton nyarának nevezik.

Úgy tudni, Szent Márton meggyőző és hiteles püspök volt, aki az imádságot és a lelkészséget össze tudta egyeztetni a jótékonysággal.
Időszámításunk után 397-ben hunyt el. Halála után váratlanul igen népszerűvé vált: ő az első keresztény szent, aki nem mártírként emelkedett az oltárokra, Franciaországban pedig az 5-6. század fordulóján egyenesen nemzeti szentként tisztelték. Ausztriában csak Karintia tartományban 44 templomot szenteltek Szent Mártonnak.

Kultusza halála óta jelen van, ünnepe pedig temetésének napja, november 11-e lett. Ezt a napot Európa-szerte évszázadok óta lakomával és újbor-kóstolással ünneplik.

A Szent Márton-napi hagyományok több évszázados múltra tekintenek vissza hazánkban is, bár legtöbbünknek azonban csupán a lúddal, libával való összefüggéséről dereng valami. A hétvégi Szent-Márton napi rendezvényeken minden korosztály megismerheti az ünnephez kötődő népszokásokat.

Ki Márton napján libát eszik, jövőre nem éhezik - tartja a néphiedelem.

Az Enyészet havában történő libasütésnek nemcsak Magyarországon, de Európa-szerte is nagy hagyománya van, kevesen tudják azonban, hogy a püspökség tisztsége elől a libalólba elrejtőző Márton, akit a libák gágogása lebuktatott, püspökké avatása után "büntetésül" később valamennyi gágogót levágatta - ez a libasütés egyik eredete.
Legenda ide vagy oda: a szárnyas november 11-i tálalásának van egy prózaibb oka is: a régi paraszti gazdaságokban egész egyszerűen ekkorra nőtt meg és hízott süthető állapotúvá az "idei", tehát a fiatal liba.
Ugyanakkor Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.
A népi kultúrában gazdasági határnapnak számított a nap, a félszilajon, vagyis a tavasztól őszig legeltetett, télen pedig istállóban tartott állatok beterelésének hagyományos időpontja volt november 11-e. Ilyenkor a pásztorok – kezükben vesszővel – végigjárták az állatok gazdáinak házait, köszöntőt mondtak, cserébe pedig ajándékokat kaptak. A gazdasági szerepen túl népi hiedelmek is kötődtek az ünnephez: a disznóól tetejébe ágat szúrtak, hogy megvédjék az állatokat a pusztulástól, tavasszal pedig ugyanezzel az ággal terelték ki a malacokat.
Az ünnep az őszi munkák (szüret, kukoricafosztás) lezárulásával induló és a Katalin-napig tartó kisfarsang idejére esett. Országszerte lakomákat és bálokat rendeztek, ilyenkor kóstolták meg először az újbort és vágták le a libákat, az úgynevezett mártonludakat.
Ám e szokás gyökerei még mélyebbre is, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.
A lakoma után a liba mellcsontjából jósoltak is: ha a csont fehér és hosszú volt, az havas telet jelzett, míg ha barna és rövid, akkor sáros télre készültek. A mondás szerint pedig, ha Márton napján a lúd jégre áll, akkor Karácsonykor vízben áll. Arról nem szól a fáma, milyen lesz a Karácsony, ha Márton napja borúsan, esősen köszönt be.


Ki Márton napján újbort iszik, jövőre nem szomjazik - így a néphiedelem.

Márton napja mindemellett nemcsak a libasütés, de az újbor felszentelésének napja is. Németországban és Ausztriában a hagyományos Márton-napi libához egyenesen Ganslweint, azaz libabort isznak vidéken.
A téli évnegyed kezdőnapjának is tartott Márton-nap hetében (idén november 10-től 16-ig) Szombathelyen minden évben tradicionális Szent Márton-napi vásárral emlékeznek meg a város mártírhalál nélkül szentté vált szülöttéről.

A középkorban Márton napja az egyik legnépszerűbb ünnep volt, a népszokások egészen a 20. század közepéig éltek, napjainkban pedig a Márton-napi libafogyasztás éli reneszánszát. Amennyiben követni kívánjuk a hagyományokat, úgy 11 hó 11-én, 11 óra 11 perckor tálaljuk a frissensültet!
forrás:
tudomany.ma.hu
unnep.eu

2 megjegyzés:

Chef Viki írta...

Hááááááát, mi éhen és szomjan fogunk pusztulni jövőre :-))

Se liba, se újbor, brühühü :-))

Azért az öreg Márton tudott élni! Ha itt lenne előttem egy liba, én is megbüntetném: nyissz a nyakát és be a tepsibe :-D

Garffyka írta...

Első gondolatom: hű, de kis vérengző lettél :D

Küldök nektek libahusis-gombás molnárkát ... nem sok, de mégiscsak libahusi.
Újborunk nekünk sincs :( Sebaj, majd iszunk vizet :)
És jövőre szívesen látlak, bármikor, bármennyire időre, teljes ellátással! :)