2013. márc. 24.

Virágvasárnap



Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete a keresztény ünnepkörben.
Ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe kereszthalála előtti vasárnapon.
Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék. Az emberek mind a négy evangélium szerint megadták Jézus Krisztusnak ezt a tiszteletet. Máté, Márk és Lukács szerint a felsőruháikat az útra terítették és gallyakat vágtak a fákról, János az egyedüli, aki pálmaágakról számol be.


   A nyugati keresztény egyházak liturgiájában e kiemelten fontos dátum mindig a március 15. és április 18. közti valamelyik vasárnapra esik. A katolikusoknál a nagyböjt utolsó, legfontosabb hetének kezdete: a napján a templomban barkaszentelést, barkás bevonulást vagy körmenetet szoktak tartani.
A keresztény kultúra országaiban ez kiemelten fontos ünnep, melynek hagyományára gazdag népszokáskincs épült.
  A néphagyományban a vasárnapoknak nevük volt: a másodiké gulyásvasárnap, az ötödiké feketevasárnap, a hatodiké virágvasárnap.
 

  A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű népszokás ugyan, de a szentelt barkát felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villámlás elhárítására.
 „Amikor meg lett szentelve akkor egyet-egyet lenyeltünk, hogy ne fájjon a torkunk. Azt a szentelt pimpót megtartottuk a következő év húsvétjáig, s avva hevitették bé az ünnepi kalácsnak. A pimpóból a kép mellé szúrtak több szálat, ami a következő esztendő húsvétjáig ott volt, hogy távoltartsa a villámokat, betegségeket és újabban a sírokra is szoktunk egy-egy szálat szúrni, s evvel a templomban nyert érdemeket a holtakért ajánlják fel” (Istensegíts, Bukovina; Bosnyák S. 1977: 171).
  Sokfelé élt az a hiedelem, hogy a szentelt barkát nem szabad bevinni a házba, s ennek különféle magyarázatát adták: A szegedi tájon azért nem vitték a barkát a szobába, mert úgy hitték, hogy akkor sok lesz a légy a nyáron. A jászdózsaiak szerint elszaporodnának a legyek és a bolhák. A bukovinai magyarok szerint a tojásba fulladna a csirke, és a tyúkok sem kotlanának. A Tápió mentén pedig így figyelmeztettek: „Be ne vigyétek a házba, mert nem lesz fias a tyúk alatt a tojás” (Barna 1985b: 779). A zempléni falvakban azonban beviszik a szentelt barkát a szobába, és a szentkép vagy a gerenda alatt tartják. Az ágakat a következő évig őrzik, majd tűzbe vetik, vagy a templomba viszik, hogy azután hamvazószerdán ennek a hamujával hamvazkodjanak
  A szentelt barkának az állattartásban jósló, varázsló, rontás elleni hatékonyságot tulajdonítottak. Medvesalján, Egyházasbáston a gazdasszony megszámolja, mert úgy hiszi, ahány szem van rajta, annyi kislibája lesz a tavaszon. Péterfalván rontás ellen szentelt barkával füstölték meg az ólak belsejét. Sándorfalván, Szeged környékén sertésvész ellen szentelt barkát tettek az ólküszöb alá.
  A földműveléssel kapcsolatosan is hatékonynak tartották. Tajtiban a kert földjébe tűzik le, hogy elűzze onnan a férgeket. Turán a virágvasárnapot megelőző héten virágot ültetnek, hogy szép virágjuk legyen. A virágvasárnapot megelőző hetet virághétnek nevezték sokfelé, és a névmágia miatt alkalmas időnek tartották a virágmagok vetésére.
  A legismertebb és általánosan elterjedt hiedelem szerint a szentelt barka villámcsapás, tűzvész ellen védi meg a házat, sőt jégeső ellen is hatásosnak tartották a kapufélfára tűzött barkát. Nagy viharban az andrásfalvi székelyek a pimpónak nevezett szentelt barkát meggyújtják, hogy a házat megfüstölje, akkor nem csapott be a házba a menykő.


  A húsvéti ünnepkörben, így virágvasárnap is szokás volt, hogy a lányok – esetleg a legényekkel együtt – a tavasz behozatalának jelképeként zöld ágakkal, énekszóval vonultak végig a falu utcáin. A beregi Tiszaháton a század elején még szokás volt a virágvasárnapi zöldágazás. Az eladósorú lányok felpántlikázott nagy zöld ággal, énekelve mentek végig a falu utcáin.
Kalotaszegen virágvasárnap kimennek a fiatalok virágot szedni. Ez a szokás ma is él.


  Virágvasárnaphoz két jellegzetes leányszokás kapcsolódott, de csak a magyar nyelvterület egy részén. Nyitra, Hont, Nógrád, Pest és Heves megye egyes községeiben gyakorolták a kiszejárást, kiszehajtást, és ennél is szűkebb területen, a Nyitra megyei Zoboralján ismerték, sőt néhol még gyakorolják a villőzés szokását. Zoboralján, egyes falvakban a két szokás összekapcsolódott, de a sorrendjük különbözhetett. Például Béden előbb villőztek, azután vitték a kiszét, Bodokon azonban a kiszejárás után villőztek.


  A kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb, melyet kici, kiszőce, kicevice, banya néven is emlegettek. A lányok énekszóval vitték végig a falun, majd a falu végén vízbe vetették vagy elégették. A bábu a különböző magyarázatok szerint a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője lehetett. A kiszi szó egyébként korpából készült savanyúlevest, jellegzetes böjti ételt jelent.
  A kiszejárást a bábu elkészítése, ruhájának összeszedése előzte meg. Deménden farsangi menyecskeviseletet adtak rá, Menyhén az az évben férjhez ment menyecske ruháját. Őrhalom, Hugyag, Ipolyvarbó községekben azonban az volt a szokás, hogy a kiszére csúnya, rossz ruhákat aggattak és bekormozták. Drégelypalánkon úgy hitték, hogy akik öltöztetik, még abban az esztendőben férjhez fognak menni. A kiszebábu mozgatásának, a falun való végigvitelének is jelentőséget tulajdonítottak. Ipolyszécsénkén úgy vélték, hogy aki elsőnek felkapja, hamarosan férjhez megy, Ipolybalogon pedig az a hiedelem élt, hogy amelyik faluvégről viszik, onnan hamarosan férjhez mennek a lányok. Ha véletlenül visszafordult a bábu, Horvátiban, Tompán attól tartottak, hogy visszajön a betegség a faluba, Kelenyén ez esetben a jégesőtől féltek.


  A kiszebábu megsemmisítése szertartásosan ment végbe. Levetkőztették, szétszedték, úgy dobták a vízbe vagy elégették, és akkor a tüzet körültáncolták. Ahol a kiszét vízbe vetették, a szalmából minden lány megragadott egy csomót, és például Menyhén a szalmacsomó elúszásából jósoltak a férjhezmenetelre. Felsőszemeréden, Honton, Horvátiban, Tompán a vizes szalmacsomóval dörgölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek.

  A villőzés fő kelléke a különböző nagyságú villőág, melyet felszalagoztak, esetleg kifújt tojásokkal díszítettek. Vicsápapátiban úgy tartották, hogy a villőág a „tavasz hirnöke, mentek a zöld ágban megmutatni, hogy jön a tavasz”. A szó eredetére nézve több magyarázattal is szolgál a kutatás: a szláv vila, vily ’tündér’ szóval hozták kapcsolatba, vagy a latin eredetű villus ’lomb’ szóval. A villőfa mérete és díszítése szinte falvanként változott. Gerencséren a másfél méteres fákat a legények szerezték be a lányok számára. Fehér szalagokkal és kifújt tojásokkal díszítették. A 8–10 fős csoportok egyetlen villőfát vittek magukkal. Menyhén valamennyi lány kezében volt kisebb villőág. Énekük végeztével a gazdasszony letört egy kis gallyat az ágról; Menyhén megveregette a lányokat „Mind menjetek férjhez!” szavak kíséretében, Csitáron az ágról letört gallyat eltette, és a kikelt kislibákat átbújtatta alatta, hogy egészségesek legyenek.
A villőzés élő gyakorlata a kislányok szokásaként figyelhető meg. Kolonban ma már csak az ismerősök, rokonok ablaka alá mennek.

 


források: wikipedia, magyarmuzeumok.hu, tankonytar.hu, kreativanyabanya, gyongyszemekkavicsok,

Nincsenek megjegyzések: